Genfi zsoltárok a magyar kórusirodalomban
Elhangzott Énekelt reformáció előadássorozat második napján, 2016. október 25-én, kedden.
Előadó: Dr. Péter Éva Kolozsvár
A zsoltár szó jelentését kutatva a következő
értelmezéseket találtam[1]:
az Ószövetség egyik könyvét alkotó vallásos ének; egyházi ének; zsoltárkönyv.
Maga a zsoltárkönyv jelentés is többértelmű: Szentírást olvasók számára az Ószövetségbe foglalt, százötven zsoltárt tartalmazó, öt
zsoltárkönyvet jelenti; Bencédi Székely István, Krakkóban, 1548-ban kiadott
munkájában a zsoltárkönyv megnevezés a százötven bibliai prózazsoltár
gyűjteményét jelenti[2]. Heltai
Gáspár, Kolozsváron, 1560-ban kiadott munkájának címlapján „SOLTAR, AZ AZ, SZENT DAVIDNAC, ES EGYEB Prophetaknac Psalmusinac, auagy Isteni dichireteknec konyue…” szintén zsoltárkönyv értelmezés olvasható; azonban a XVI. században a
zsoltár szó megverselt bibliai zsoltárokat és azok gyűjteményét is jelenti.
Ismert Bogáti Fazakas Miklós (1548–1598 u.), 1582-ben elkészült, kéziratos
gyűjteménye, „Psalterium Magyar Zsoltár
kit az üdőkbeli históriák értelme szerént különb-különb magyar ékes nótákra, az
Isten gyülekezetinek javára fordított Bogáti Fazakas Miklós”címmel, melyben a zsoltár szó már rímes-strófikus zsoltárparafrázisok gyűjteményes könyvét
jelenti[3]. Szenci Molnár Albert (1574–1634) Psalterium
Ungaricum-a, melyet Herbornban, 1607-ben adtak ki, már a százötven genfi
zsoltár fordítását tartalmazza. Szenci magyar nyelvű zsoltárai nem szabad
átköltések, hanem műfordítások. A prózazsoltárok bibliai szövegét követve, a
Kálvin korabeli genfi dallamoknak megfelelő sorfajtákat és strófaszerkezeteket szem
előtt tartva, megalkotta a magyar zsoltárkönyvet, a feljegyzések szerint
mindössze 90 nap alatt. A XVII–XVIII században ezeket a genfi zsoltárokat a
bibliához kötve adták ki, de megjelentek külön kötetben is, majd belefoglalták
a protestáns énekeskönyvekbe. Így a zsoltár szó egyrészt a Szenci Molnár Albert
féle zsoltárokat tartalmazó könyvet, másrészt református énekeskönyvet is
jelent[4].
A genfi zsoltárok keletkezését vizsgálva vissza kell
tekinteni a zsoltáréneklés történetére. A psalmodia, a zsoltárok recitatív
előadása, mind keleten, mind nyugaton folyamatosan változott az egyre fejlődő
egyházzal, az egyre gazdagodó mise-liturgiával, amelynek állandó és változó
elemei között a legjelentősebb helyet foglalja el. A reformátusok zsoltárai,
strófikus formájukkal és nem recitatívikus dallamvilágukkal más stílust
képviselnek. Míg a misében az énekelt zsoltárokat a szertartást végző pap
recitálja[5] addig a reformáció kora óta a protestáns egyházakban a strófikus
zsoltárokat, zsoltárparafrázisokat a gyülekezet énekli, közös imádságként,
anyanyelven.
Az első zsoltárgyűjtemény, mely tartalmazta mind a
150 zsoltárt, népi eredetű német és francia dallamokra alkalmazva azokat,
1540-ben jelent meg Antwerpenben. Majd ezt követték az angol, skót, finn,
skandináv zsoltárénekeskönyvek, a magyar Psalmus-ok, zsoltárparafrázisok.
Kálvin (1509–1564), aki a reformátorok közül a legradikálisabb álláspontot
képviselte az éneklés terén,
biblikus gondolkodású teológusként, a zsoltárokat tartotta a legmegfelelőbbnek
a gyülekezeti éneklésben: ”Ámde igazán mondja Ágoston: senki sem tud Istenről
méltóképpen énekelni, csak az, akit Ő tanít meg erre. Ezért akármerre is
keresgéljünk körös-körül, sem jobb, sem Isten dicsőítésére alkalmasabb énekeket
nem találhatunk, mint a Dávid zsoltárait, amelyekre maga a Szent Lélek
tanította meg őt. Amidőn tehát ezeket énekeljük, bizonyosak lehetünk abban,
hogy e szavakat maga Isten adja a szánkba, mintha csak Ő maga énekelne bennünk
önnön dicsőségét magasztalva.”[6] Kálvin, munkatársait búzdítva, 1562-re létrehozta a Genfi
Zsoltároskönyvet. Ennek 450. évfordulójára emlékezek előadásomban.
Amikor a genfi zsoltárok születését vizsgáljuk
különválasztjuk a szöveg és a dallamok keletkezésével kapcsolatos adatokat.
Kálvin korán felfigyelt Clément Marot (1496–1544) költő tevékenységére, aki
I. Ferenc király udvarában élt és alkotott. Marot első zsoltárfordításait
eredetileg magánhasználatra készítette[7]. Kálvin buzdítására azonban további zsoltárok születtek. 1539-ben, a
Strasbourgban kiadott gyűjtemény Marot 13 és Kálvin 6 zsoltárparafrázisát
tartalmazta. Az 1542-ben, Genfben kiadott Egyházi
énekek és imádságok formája című gyűjtemény 35 zsoltára közül 30 Marot
költeménye, 5 Kálviné. Az 1543-as kiadásban Marot zsoltárai 49-re szaporodnak.
Kálvin viszont visszavonta a maga műveit, mert Marot zsoltárait szebbnek, a
költőt tehetségesebbnek tartotta magánál. Egy évvel később viszont Marot
meghalt Torinoban, így a munka megszakadt. A zsoltárversek írását később
Théodor de Bèze, humanista teológus, hugenotta költő folytatta. 1551-ben Marot
49 zsoltárához 34 Bèze zsoltárt csatolva megjelent a 83 zsoltár című kötet; 1554-ben 6, majd 1556-ban még 1 zsoltárt
elkészítve megszületett a 90 zsoltár. A maradék 60 zsoltárt egyszerre
készítette el Bèze, közben némileg módosítva a már meglévőket. Így 1561-ben
elkészült a munkával.
A dallamok tekintetében kevésbé világos a genfi
zsoltárok szerzősége. Az 1539. évi strasbourgi gyűjtemény nagyrészt Mathias
Greiter és néhány kortárs zenész dallamait tartalmazza. Később ezeket kicserélték.
Az 1542–43-as
gyűjtemény újabb darabjainak szerzője feltehetően Guillaume Franc, egy roueni
hugenotta. De Genf környékén szolgáltak egyházzenészként még Eustorg de
Beaulieu, Francois Gindron és Thomas Malingre.
A zsoltárdallamok létrejöttében azonban Loys Bourgeois-nak[8]
(1510–1569) van a legfőbb érdeme. Dallamszerző, dallamjavító
és átdolgozó munkát végzett. A kor szokásához híven ún. paródiatechnikát
alkalmazott, amely egy kompozíció ad notam felhasználását, vagy átdolgozását
jelenti; esetenként a szerző, egy már meglévő kompozícióból részleteket vesz
át. Így alakította ki Bourgeois 84 dallamnak a mai alakját. A dallamok forrása
francia és német eredetű, egy zsoltárdallamnak flamand dal az őse. A dallamok
közül néhány gregorián eredetű. Bourgeois munkáját egy genfi kántor, Maître Pierre[9]
folytatta, aki szintén meglévő dallamok motivikájára alapozta kompozícióit.
A dallamok elemzésekor feltűnik, hogy igen sok a dór és eol
dallam (57 dallam); gyakori a dúr
dallam (39), de van mixolíd (18), és fríg dallam is (11). Gyakoriak a
nagyobb hangközugrások, a
dallamirány váltások. A ritmus
igen változatos. Még az azonos sorképletek is sokféle ritmussal vannak
kombinálva. Bár nem parlando dallamok mégsem voltak ütembe osztva. A 150 genfi zsoltár 125 különböző dallammal szerepel. A dallamok nagy száma
miatt a zsoltárok kis hányada került be az állandó gyülekezeti gyakorlatba.
A genfi zsoltárok szövege forma és versképlet
szempontjából rendkívül változatos. A strófák nagy terjedelműek. Leggyakoribbak
a 8-as, 9-es szótagszámú sorok; valamint
a 10-11-es szótagszámú képletek és ezek kombinációi. Kevesebb a 7-es
sor, a 3+2-es vagy 2+3-as, továbbá 5-ös sor és 6-os, 7-es szótagszám
váltakozása. Az említett sorfajták nagyszámú kombinációi láthatók a
zsoltárokban[10].
Szenci Molnár Albert heidelbergi tanulóéveiben
ismerte meg a genfi zsoltárok német szövegét, Ambrosius Lobwasser fordításában.
A zsoltárok magyar nyelvre való átültetésében is Lobwasser munkája volt számára
az iránymutató. Felhasználta ugyanakkor a hugenotta zsoltárok francia szövegét
is. Igen rövid idő alatt végezte el a munkát. Bár a prozódiai igény csak az
utóbbi évszázadban jelent meg, Szenci zsoltárszövegei, amint azt Kodály Zoltán
megállapítja, háromnegyed részben jól alkalmazkodnak a dallamhoz. Egymás mellé
helyezve Károli prózai szövegét (1590) és Szenci Molnár Albert verses
fordítását (1607) azonnal észrevehető ez utóbbi nyelvezetének költői ereje.
35. zsoltár
A francia dallamok ritmusa viszonylag kevés
százalékban felel meg a magyaros szövegritmusnak. Szenci Molnár Albert versei
nem követik, nem követhetik szolgai módon a zsoltárdallamok ritmusát. Ennek
következtében magyar nyelvterületen a ritmusok idővel kiegyenlítődtek, egy
egyenlő hosszú értékekben mozgó előadásmód vált általánossá. Az utóbbi
évtizedekben, az egyházzenészek munkája nyomán, megkezdődött a genfi zsoltárok
ritmusának eredeti formára való visszaállítása.
A genfi zsoltárdallamok feldolgozói között
megemlíthető Lassus, Claude le Jeune, Sweelinck, Janequin, Certon, Jambe de
Fer, Thomas Champion, Richard Crassot, Pascal de l’Estocart, Jean Le Grand,
John Black. Lantfeldolgozásokat készített a genfi zsoltárdallamokra Le Roy és
Nicolas Vallet, furulyavariációkat Jacob van Eyck. Claude Goudimel a teljes
zsoltárkönyvet több változatban dolgozta fel: homofon szerkesztési módban, ún.
cantus-firmus-motetta technikával, valamint polifón imitációs technikával. A
homofón feldolgozásokban a cantus firmus többnyire a tenorban található, a
feldolgozás az ún. hangjegy-hangjegy ellen elve szerint történt. A négy szólam
izoritmikus mozgású. Abban a korban házi muzsikálásra igen gyakran alkalmazták.
Kálvin a gyülekezeti éneklést egyszólamú formában,
anyanyelven képzelte el. Fontos volt számára az, hogy a gyülekezet értse amit
énekel. Ezt az elvet tartották szem előtt azok a magyar zeneszerzők is, akik feldolgozásaikat
magyar szöveggel tették közzé.
A XX. század derekán, az 1948-as Református énekeskönyv szerkesztési
munkálatainak, majd megjelenésének idején, az általános zenei művelődés
fellendülésének időszakában, az egyházi zenében jártas magyar zeneszerzők
különböző nehézségi szintű feldolgozásokat készítettek a genfi zsoltárok
dallamaira. A magyar kórusirodalom jeles zeneszerzői: Ádám Jenő (1896-1982),
András Béla (1909-1980), Árokháty Béla (1890-1942), Bárdos Lajos (1899-1986),
Csomasz Tóth Kálmán (1902-1988), Farkas Ferenc (1905-2000), Fasang Árpád
(1912-2001), Gárdonyi Zoltán (1906-1986), Halmos László (1909-1997), Hidas
Frigyes (1928-2007), Horváth Károly, Kapi-Králik Jenő (1906-1978), Kodály
Zoltán (1882-1967), Kósa György (1897-1984), Kistétényi Melinda (1926-1999),
Lisznyai Gábor (1913-1981), Maros Rudolf (1917-1982), Máté János (1934-1998),
Nagy Árpád, Nagy Olivér (1912-2000), Osváth Victor (1921-1985), Papp Ákos,
Pászti Miklós (1928-1989), Ránki György (1907-1992), Rezessy László
(1912-1997), Sepsy Károly (1930-), Sulyok Imre (1912-2008), Szigethy Gyula
(1904-1986), Szokolai Sándor (1931-), Szőnyi Erzsébet (1924), Tillai Aurél
(1930), Vass Lajos (1927-1992) arra törekedtek, hogy a különböző összetételű,
különböző képességű kórusoknak énekelhető, megfelelő nehézségű feldolgozásokat
készítsenek. Így születtek meg az unisono orgonakíséretes művek, a biciniumok,
a háromszólamú egyneműkari művek, a két, három, négyszólamú és hatszólamú
vegyeskari művek, a vegyeskari kánon és a három, négyszólamú orgona kíséretes
vegyeskari feldolgozások. 1979-ben reprezentatív kötet készült Magyar zsoltárok címmel, Arany Sándor
gondozásában, mely az említett zeneszerzők feldolgozásait foglalja magába.
Ebből válogatva elsőként Ádám Jenő művét, a 8. zsoltárt hallgatjuk meg. A vegyeskari
mű három szólamú, csak a záró részben teljesedik ki négy szólamra. A genfi
zsoltárdallam folyamatosan átszövi a kórusmű zenei szövetét. A dallam
hangterjedelmének, a szöveg mondanivalójának megfelelően, minden mesterkéltség
nélkül, plasztikusan halad a genfi zsoltárdallam egyik szólamból a másikba. A
rövid terjedelem ellenére Ádám Jenő négy egységre osztja a művet, melyet
különböző tempók használata jelöl. A kezdő Andante
maestoso után Piu agitato, majd
egy Mosso (quasi recit.) rész után a záró
Tempo I következik. A dícsérő,
magasztaló zsoltár határozott unisono résszel zárul (mindeneket lába alá vetél szövegrésznél), melyből egy széles
crescendóval jut el a vegyeskar a dór-eol zsoltárdallam, reményt sugárzó, nagy
terces záróakkordjára.[11]
Bárdos Lajos életművében az egyházi témájú
kompozíciók jelentős helyet foglalnak el. A misék, a latin és magyar nyelvű
vallásos témájú a capella művek, a kánonok, az orgona-, vagy más
hangszerkíséretes művek mellett genfi zsoltárfeldolgozást is találunk. Az Ittzés
Mihály által összeállított műjegyzék szerint a 23. genfi zsoltár feldolgozása, Az Úr énnékem őriző pásztorom, 1975-ben
készült. Ebben a periódusban készült művekről Ittzés Mihály, Bárdos életművét
méltató munkájában, így ír: ”...a betakarítás éveiből való, a hatvanadik évén
túljutott mester érett stílusának jegyei koncentráltan jelentkeznek bennük:
diatóniában fogant dallamok, szövegtelen szakaszok melodikus-harmonikus
kibontása, hagyományos harmóniák és újszerűbb hangfürtök alkalmazása, modális
és funkciós gondolkodás modern ötvözete, a hangnemek szabad váltogatása,
homofónia és polifónia egyensúlya, a szófestés gazdagsága, a pontos prozódia,
ebből fakadó változatos ritmika, a szöveg meghatározta és a zenei szempontú
formaalkotás összeforrottsága, a gyakorló karnagy tapasztalatait tükröző
előadási instrukciók.”[12]
Mielőtt ezeket a jellemvonásokat mind-mind felfedezhetnénk a felhangzó Bárdos
műben, előbb megszólaltatjuk a 23. genfi zsoltár két változatát: előbb Claude
Goudimel tenor cantus firmusu, homofon feldolgozását, majd Nicolas Vallet
lantvariációját a Corvina Consort előadásában[13].
Ezt követi Bárdos feldolgozása a Debreceni Református Kollégium Kántusa
előadásában, orgonán közreműködik Karasszon Dezső[14].
Kodály Zoltán tíz genfi zsoltárt közölt az Iskolai Énekgyűjtemény-ben[15].
Így a református egyházi zene hagyományának kiemelkedő darabjai is
bekerülhettek a magyar zeneoktatás anyagába a gregorián dallamok és a katolikus
népénekek mellett. A genfi zsoltárok közül Kodály hetet dolgozott fel: a Bicinia Hungarica sorozatban három
zsoltár, a 33., a 124. és a 126. feldolgozása található; 1936-ban készült el a
nőikari kompozíció, a 150. genfi zsoltár;
a vegyeskari kompozíciók közül 1943-ban a
121. genfi zsoltár, és 1948-ban az 50.
genfi zsoltár; végül, 1951-ben, a pozsonyi úti orgona szentelésére készült
a hangszerkíséretes 114. genfi zsoltár.
A kórusművek szövegét vizsgálva észrevehető, hogy Kodály a prozódia
szabályainak megfelelően belejavít Szenci fordításába, szórendjébe.
Kodály 50.
genfi zsoltár-a a capella kórusmű. Magát a zsoltárt régen adventi
zsoltárként tartották számon, az úgynevezett második Adventre, Krisztus
ítéletre való eljövetelére gondolva. A mű két nagy részre tagolódik: az elsőben
három, a másodikban négy zsoltárvers feldolgozása hangzik el, ezt követi a
záróvers. A dór hangnemű zsoltárdallam bemutatása, a gyülekezeti éneklés
mintájára, unisonoban történik, a két magas fekvésű szólamban, a szopránban és
tenorban, g-dórban. A második vers feldolgozása valójában kétszólamú. A cantus
firmus a mély szólamokban, unisonóban szólal meg (alt és basszus), a magas
szólamok egyszerű ellenponttal követik, c-dórban. A polifonikus indítású
harmadik strófa fokozatosan homofon feldolgozássá alakul és egy négy ütemes
záró résszel g-dórban, de a záró akkordban nagy tercen áll meg. A második rész
merész hangnemi váltással kezd: félhanggal lennebb indítva a zsoltárdallamot h-dórba ugrik[16].
Minden új zsoltárvers feldolgozása egy-egy kvinttel mélyebb hangnembe visz. Így
jutunk el é-be, á-ba, d-be, míg a záró rész visszavezet g-dórba. A szólamok
száma kiszélesedik nyolcra, a monumentális záró rész következtetése: „Az ki
hálát ad, engem az becsül! Az ki jár ez úton, nincs semmi kétség, kíséri
áldásom.”
A 114. zsoltár
az Egyiptomból való kivonulás csodálatos eseményeiről szól. Isten népének test
szerinti szabadulása a rabságból előre vetíti a hívőknek Krisztusban
beteljesült valóságos és teljes megszabadulását. A zsoltár költői képei Isten
erejét, hatalmát sugározzák. Szavától megrettenve a tenger „hátra álla”, a
Jordán vize visszafelé folyt, a hegyek szökdöstek mint a bárányok. Hatalmas
ereje a kősziklából vizet, életet fakasztott[17].
Merem remélni, hogy a magyar kórusirodalom e
remekművei is életet fakasztanak.
[1] Fekete Csaba, Zsoltár szavunk
történetéhez, In: Magyar nyelvőr,
126 évf, 2002/3 szám, 360-362 lap.
[3] Rímes-verses zsoltárparafrázist írt, abban a kórban, Bogátin kívül, Batizi
András, Szegedi Gergely, Sztárai Mihály, Huszár Gál, Szkárosi Horváth András,
Thordai Benedek.
[4] A puritanizmus hatására, a XVII–XVIII. században, a protestáns liturgiából
fokozatosan kimaradtak a prózazsoltárok, majd a XVI. századi
zsoltárparafrázisok nagy része is. A genfi zsoltárok nagyobb teret hódítottak,
így a zsoltár szó jelentése is változott.
[5] A recitált zsoltározás a Vulgata latin nyelvű prózai szövegével történt. A
II. Vatikáni Zsinat óta nemzeti nyelven is megengedett.
[6] Kálvin János, Elöljáró beszéd a
zsoltárokhoz, In: Zsoltár, A
Református Egyházzenészek Munkaközösségének Lapja, I. évfolyam, 4. szám, 1994,
2-3.
[9] Genfben, abban az időben több Péter nevű
zenész-kántor dolgozott: Pierre Dagues kántor; Pierre Valette, akinek szolfézs
módszertana is megjelent; Pierre Dubuisson, aki kántor és bourguignon-i lelkész
volt; Pierre Dagues; Pierre Davantés muzikológus, zeneszerző.
[10] Csomasz Tóth Kálmán véleménye a genfi zsoltárokról:”...úgy véljük, hogy a
genfi zsoltárok sokféle és sok esetben bonyolult, sőt mesterkélt versformáinak
részük lehetett abban, hogy a rájuk alkalmazott dallamok minden népszerűségre
való törekvésük, kifejező erejük és sokszor monumentális szépségük ellenére sem
tudták olyan mértékben megtermékenyíteni az évszázadok keresztyén
zeneirodalmát, mint a lutheránus korálénekek.”, In: Református gyülekezeti éneklés, Egyetemes Konvent kiadása,
Budapest, 1950, 208 old.
[12] Ittzés Mihály, Bárdos Lajos, Magyar Zeneszerzők 36., Mágus kiadó, Budapest, 2009,
18.
[13] Psalterium, Genevian Psalms, HCD
417/21,25. Claude Goudimel (1514-1572) volt a zsoltárok első legjelentősebb
feldolgozója. Maróthi György (1715-1744), debreceni polihisztor, Goudimel
négyszólamú, homofón zsoltárfeldolgozásait, kisebb átalakítások után, kiadta
Szenci szövegével.
[17] Audíció: Református énekek III. Kiadja
Böszörményi Gergely, Periferic Records, Budapest, 2004, 7.
