Énekeskönyvünk előnyei és kihívásai. Régi és új ének
Elhangzott az Énekelt reformáció előadássorozat ötödik napján, 2016. október 28-án, pénteken.
Előadó: Dr. Bódiss Tamás
Elhangzott az Énekelt reformáció előadássorozat ötödik napján, 2016. október 28-án, pénteken.
Az erdélyi és magyarországi énekeskönyvek közös anyaga
Adalékok a mai énekeskönyvek és a gyülekezeti éneklés kérdéseinek értékeléséhez
(Dr. Bódiss Tamás)
A reformáció utáni két évszázad a Kárpát-medencei protestáns gyülekezeti éneklés történetében felekezeti és területi szinten is egységes képet mutat. Lényegében ugyanaz az énekanyag található a váradi, kolozsvári és debreceni kiadású református, de a Felvidéken nyomtatott evangélikus gyűjteményekben is. Az énekeskönyvek az ismert énekek összegyűjtése és közreadása nyomán születettek meg.[1] A nyomtatási munkák közben megismert esetleges újabb dicséreteket egyszerűen hozzátették a már kinyomtatott oldalakhoz.[2] Ha az újabb és újabb kiadásokból el is maradt néhány ének, sokkal több volt a bővítés, így a repertoár egyre gyarapodott, az énektárak vastagodtak. Míg a legelső ismert gyűjtemények[3] még 100 körüli éneket tartalmaznak, a XVIII. század folyamán használatos debreceni énekeskönyvek a genfi zsoltárokkal együtt 521 éneket, az először 1743-ban megjelent Új zengedező mennyei kar pedig már kezdetben 769 éneket tartalmazott. A XVIII. század végére tehát már valóban joggal vetődött fel a kérdés: mekkora legyen az énekeskönyv terjedelme és mennyi használható ebből a gyakorlatban?
1744-ben látott napvilágot Kolozsvárott az a jelentős forrásértékű énekeskönyv, mely két évszázad múltán először adott dallamot protestáns énekeskönyvben dicséretekhez. Párja, a Debrecenben nyomtatott Öreg Debreceni Énekeskönyv először 1778-ban jelent meg, de a korábbi – dallam nélküli – kiadások megerősítik e gyűjtemény folyamatos használatát. E két fontos kiadvány az utolsó közös pont, mely lényegében azonos anyagot közöl himnuszok, zsoltárparafrázisok, ünnepi és egyéb dicséretek egymás utáni rendjében a külön címlappal kezdődő genfi zsoltároskönyv előtt.
Az erdélyi és magyarországi énekeskönyvek különválása a reformációs énekörökség elhagyásával együtt XVIII. század második felében indult el. A század elején tette közzé javaslatait Telegdi Pap Sámuel nyomdász, konkrét lépések azonban csak 25 évvel később történtek, amikor Zoványi György zilahi superintendens és debreceni püspök 1729-ben országos körlevelet bocsátott ki erről a kérdésről.[4]
A levél elsősorban az énekeskönyvek elején található himnuszok teljes elhagyását, a zsoltárparafrázisok és ünnepi énekek számának radikális csökkentését javasolja. Indokként a kántorok hiányos képzettségét említi, a himnuszok és a zsoltárparafrázisok kritikája mögött azonban a puritanizmus hatása is felsejlik, a himnuszokkal szembeni fenntartás pedig egyértelműen az ellenreformáció ellenhatásaként értékelhető.[5] Zoványi megjegyzéseiben ízlésbeli változás is tetten érhető. Nemcsak a gregoriánt, hanem a régi dallamokat is elavultnak bélyegzi, nem elégedett a szövegekkel sem. Mindezek a gondolatok nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi énekeskönyv megújítását is meghatározták.[6]
Zoványi utóiratként a meghagyott énekek hangjegyes közlését javasolta. A javaslatokból szerencsére legelőször ez a pont valósult meg 1744-ben, melyről fentebb már szóltunk. Az erdélyi reformpárt azonban nem nyugodott bele ebbe a megoldásba. Két nem hivatalos nagyenyedi kiadás után 1777-ben kis alakban, majd egy évvel később „in quarto” is megjelent az a hangjegyes énekeskönyv, mely elsőként tagadta meg a reformáció énekörökségét, egyszersmind az Erdélyi Egyházkerület ezzel az énekeskönyv-kiadás önálló – a magyarországinál is meredekebben ereszkedő – útjára lépett. Az énekeskönyv szerkezete és tartalma is megváltozott. A csaknem felére csökkent, mindössze 161 éneket számláló dicséretanyag háromnegyede új ének,[7] 45 dicséretdallama közül pedig mindössze 26 maradhatott meg a korábbiak közül.[8] A korábban bírált első két részt (hymnusok, psalmusok) eltörölték, a szertartási anyagból csak az invokációk és egy virágvasárnapi ének[9] maradt meg. Az énekeskönyv szerkezetét külön összehasonlító táblán szemléltetjük.
Az Erdélyben véghezvitt reformokat az anyaországban az 1806-os Benedek Mihály nevével fémjelzett énektár – a továbbiakban: Benedek-énekeskönyv – valósította meg. A kolozsvárihoz képest egyharmadával több: 253 dicséretet tartalmaz, de a régiekből csak egyötöd rész: 51 ének[10] maradt meg, tehát valóban alapvető változás történt. Az énekeskönyv szerkezetében is megváltozott, melynek legszembetűnőbb eredményeként a genfi zsoltárkönyv előre került a magyar zsoltárok korábbi helyére. Ez azonban csak látszólag jelentette zsoltárok megbecsülését, hiszen ugyanezen énekeskönyv 8. lapján a zsoltárok előtt ezt olvassuk: „Minthogy Szent Dávid Zsoltáraiban sok helyeken afféle dolgok fordulnak elő, melyek különösen vagy a maga személyét, vagy pedig részszerint a régi zsidó nép, részszerint az ó testamentomi szentegyház állapotját és szokását illetik; azok a versek, melyek a mai időben is épületesen énekelhetők, egy-egy csillaggal jegyeztettek meg.”[11]
A zsoltárok tényleges és radikális csökkentését a különvált erdélyi énekeskönyvek újabb állomásaként a Kolozsvári 1837-es kiadás valósította meg, amikor tovább haladt a már korábban megfogalmazott elvek megvalósításában.[12] Szerkesztőik a korábbi gyűjtemény 161 dicséretének negyedét elhagyták és mintegy 100 új szöveggel gyarapították az énekek sorát. A zsoltárkönyv sokkal nagyobb kárt szenvedett, hisz annak 80 %-a kimaradt. A szerkesztők „kevés értelemmel énekelhető”-nek[13] minősítve azokból mindössze 31-et hagytak meg a könyv végén. A dicséretszövegek mellett ezúttal a zsoltárok sem kerülhették el az átdolgozást, közülük négy saját dallamát is elveszítette.
A dallamrepertoár erőteljes redukciójának és a szövegek átdolgozásának igénye az anyaországban is fölerősödött. A komáromi egyházmegye 1864. május 19-én lezajlott közgyűlése behatóan foglalkozott a Benedek-énekeskönyv kijavításának gondolatával.[14] A közgyűlés megállapította, hogy „a tökéletesedés felé haladni törekvő protestáns szellem” tovább nem hagyhatja az énekeskönyvet a XVI. századot idéző „primitív” állapotában. Az átdolgozandó énekeskönyvben a javaslat szerint mindössze 30 zsoltár- és további 20 dicséretdallam maradt volna meg, mely dallamokra szabták volna a többi felveendő énekszöveget.
1875-től kezdődően beszélhetünk az Erdéllyel egységes énekeskönyv gondolatáról. A szándék egybekapcsolódott az 1881-es egyház-alkotmányozási törekvésekkel. Egyetemes énekügyi bizottság alakult, melynek első elnöke Nagy Péter erdélyi püspök, majd Szász Károly, végül 1889-től Fejes István volt. A megalakított bizottság kijelölte az erdélyi és a magyar énekeskönyvből a közös gyűjteménybe átveendő énekeket, majd meghatározta további munkáját, melynek lényege a kiválasztott énekanyag javítása és eredeti magyar versekkel és dallamokkal történő esetleges bővítése volt. E munka végső eredménye 1901-ben Gyűjtemény címen egybefoglalva megjelent, melynek alapján 1903-ra elkészült egy próbaénekeskönyv.
Ez a kiadvány csak 86 zsoltárt közöl, 336 dicsérete között pedig 27 ének az 1837-es erdélyiből került át, de nem talált kedvező fogadtatásra. A legkomolyabb kritikát a kolozsvári Seprődi Jánostól kapta, aki a Protestáns Szemle hasábjain részletesen kifejtette bírálatát.[15] Seprődi bírálata sok tekintetben helytálló, de természetesen az erdélyiek szemszögéből bírálta meg a próbaénekeskönyvet, így a kolozsvári 31-hez képest sokallta a 86 zsoltárt is.[16] Hiányolta az erdélyiben szereplő temetési énekeket és szóvá tette az átvett közös énekek alacsony számát, ennek alapján a próbaénekeskönyv erdélyi alkalmazását lehetetlennek tartotta.
A Konvent határozata 1905-ben kimondta az erdélyi énekeskönyv anyagának nagyobb arányú átvételét, temetési énekek felvételét, de vele ellentétben az összes zsoltár megtartását.[17] Időközben az Erdélyi Egyházkerület ismét lépett egyet. A kinyomtatott régi énekeskönyv példányai elfogyván az igazgatótanács megújított kiadást rendelt el.[18] Seprődi szerkesztőként ebben is az erdélyi és a magyarországi énekanyag egymáshoz közelítését tűzte ki célul. A korábbi énekekből 117-et elhagyott és 78 újat vett fel külön számozással,[19] csaknem felét (37 éneket) a Fejes-féle próbaénekeskönyv anyagából. Az új erdélyi énekeskönyv dicséretrészét 33 genfi zsoltár követi, az összes énekek száma mindössze 206.
Seprődi meghatározó szerepet játszott a magyarországi énekeskönyv kialakításában is, amikor 1912-ben Baltazár Dezső püspökkel és Szügyi József békési kántorral a három tagú szerkesztő-bizottságba választották. Ez a második próbaénekeskönyv 1916-ban látott napvilágot,[20] melynek kiadását a Konvent két évvel később egy teljesen új fejezet – a 13 éneket tartalmazó „Hozsánna-énekek” – valamint további 3 dicséret hozzáadásával és 22 temetési ének elhagyásával elrendelte.[21] Mire azonban három évvel később megjelent, a történelmi helyzet már nem engedte meg az egyetemes énekeskönyv Kárpát-medencei általános bevezetését.
A közös énekek száma sokkal nagyobb, mint amit az énekeskönyv elején található forráskimutatásban találunk. Nemcsak az ott megjelölt 62 dicséret származik az erdélyi énekeskönyvből,[22] hanem az 1908-as kolozsvári kiadással összevetve még további 47 éneket közösnek mondhatunk. Ha ehhez még hozzávesszük a már eddig is közös 38 éneket, mely az 1806-os Benedek, az 1921-es Baltazár és az 1908-as kolozsvári énekeskönyvben egyaránt megtalálható, arra az eredményre jutunk, hogy a Baltazár-énekeskönyv dicséretrészének 44 %-a (149 ének) tartozik a közös anyaghoz. Másképpen fogalmazva: ha a temetési és a Hozsánna-énekeket – melyek más szempontok és célok miatt már a szerkesztés lezárása után kerültek be – figyelmen kívül hagyjuk, akkor mindössze 23 nem erdélyi kapcsolatra utaló, újonnan felvett dicséretet találunk.
Az 1921-es Baltazár-énekeskönyv az anyaországban mindössze 28 évig volt érvényben. Zenei, irodalmi és teológiai fogyatkozásai hamar kiderültek és már másfél évtizeddel később szóba került a leváltása. A XX. század történelmi eseményei és a nyomában kialakult társadalmi és egyházi helyzet miatt a határokon túli területeken mégis ez lett a minta, mely szinte a mai napig meghatározóan érvényben van, amikor ugyanis Trianon után az önállósulni kényszerült egyházrészek létrehozták saját énekeskönyvüket, csak akkor újnak számító anyaországi énektárra támaszkodhattak.[23]
Az előzőekben láttuk, hogy a reformáció egyházai a kezdetekben közös énekkinccsel éltek. Nagyrészt ennek megtagadása és elhagyása eredményezte a magyarországi és az erdélyi éneklés különválását, de együtt járt ez egy olyan teológiai, liturgiai és zenei-irodalmi erózióval, mely az egyházi életet a XIX. század végére szinte kiüresítette. Az ekkoriban mélypontra jutott gyülekezeti éneklés és az énekeskönyvek nem alkothattak egy egységes gyűjtemény megteremtéséhez biztos és értékes alapot, mégis ez konzerválódott és a megszokás révén normává vált. A XX. század elején minden téren elindultak megújulási folyamatok, melyek azonban a határok és a politikai viszonyok átrendeződése miatt nem teljesedhettek ki. Az ének-zenei megújulásnak legjelentősebb eszköze kétségkívül az 1948-as énekeskönyv volt, de ez csak az anyaországban és a Szlovákiai Református Egyház területén terjedhetett el.
Így a XXI. század küszöbén a Kárpát-medencei reformátusság határon kívüli része túlnyomórészt ma is a száz évvel ezelőtti – énekanyagában azonban még régebbi; a XIX. század énekkincsét kritika nélkül átörökítő – énekeskönyvvel él. Ebben a helyzetben a közös református ének-zenekultúránk megújításának irányát a magyarság és az európaiság kettősségével, valamint jelenlegi helyzetünk – adottságok és lehetőségek – bölcs mérlegelésével összevetve kell meghatározni Csomasz Tóth Kálmánnak az 1948-as énekeskönyv előszavában kifejtett gondolataival összhangban. Egyrészt vissza kell találni a magyar reformátori énekhagyományhoz, melyet legteljesebb formában az 1744-es kolozsvári és az 1778-as debreceni hangjegyes énekeskönyvek közvetítenek számunkra. Másrészt hozzá kell kapcsolnunk ehhez az európai keresztyénség énekeinek legjavát. Ezeket többnyire a mai protestáns énekeskönyvek is tartalmazzák, melyek jó mintát adnak a gyülekezeti énektárak XXI. századi korszerű formájára is. Alapvetően ezen keresztül - a legjobb régi és mai mintákra támaszkodva - újulhat meg a gyülekezeti éneklés és egyházi zenekultúránk, így szolgálhatja ez istentiszteleti és egész egyházi életünk megújulását. Ezen a zenei hídon a határokat átívelve ismét összefogódzhatunk.
A fentiek felismerésén túl a megvalósítás érdekében összefogásra, koncepcióra és tervszerűségre van szükség kántorok és lelkipásztorok, egyházzenészek és teológusok között. Az elmúlt évtizedek jó kezdeményezései ezek hiányában siklottak ki vagy akadtak el. Gyülekezeteink a jobbat nem ismerve természetszerűleg ragaszkodnak az általuk ismerthez. Szájukból „nem vehetődnek ki a megszokott énekei”[24] addig, amíg jobbat nem tudunk mellé adni. Ha lehetőségként ott van a XIX századi nagy ambitusú, érzelmes-patetikus szövegű énekei (pl. Szűkölködünk nagy mértékben) mellett a szövegében letisztult, dallamában arányos reformátori dicséret (invokációként pl. Jövel Szentlélek Úr Isten, lelkünknek vígassága), akkor ezek a kevésbé időtálló dallamok és szövegek[25] tervszerű tanítással és átgondolt énekválasztással lassanként leválthatók és megújulást hozhatnak. Ebben pedig szerepe van mind az 1948-as, mind az újabb egyetemes énekeskönyvnek. Az óhajtott közös út valahol itt, mindkét gyűjtemény pozitív vonásait felhasználva keresendő.
-->
[1] „…ahol mit a’ iambor keresztyen atyafiac Magyarul czinaltanac, öszue szedegettem.” Huszár Gál 1574. Előszó. 3.
[2] Ld: i.m. kancionális részének psalmusai
[3] Huszár Gál énekeskönyve, 1560. „A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek.” Hasonmás kiadása: BHA XII., Bp. 1983.; Váradi énekeskönyv, 1566. „A keresztyeni gyülekezetben való isteni dicséretek…” Betűhív másolat MTA könyvtára IVr 213. RUI. Hasonmás kiadása: BHA IX., Bp., 1975.; Szegedi Gergely Énekes Könyve 1569-ből Szilády Áron tanulmányával Sz. Gergelyről s énekes könyvéről. Budapest, 1893. RMNy 264. „Énekeskönyv melyből szoktanac az Úrnak dicséretet mondani…”; Huszár Gál énekeskönyve, 1574. „A keresztyeni gyülekezetben való isteni dicséretek” Hasonmás kiadása: BHA XIII/1–3.
[4] A levelet és néhány arra érkezett választ ismerteti Csáji Pál: Énekeskönyv-revízió kísérlet 1729-ben. Egyháztörténet 1 (1958) 166–173.
[5] Az indok szerint a himnuszok stílusa „czifra, a catholikusok énekihez hasonlító” és nincs már minden gyülekezetben képzett kántor, aki azokat megtaníthassa. (i.m.) Az inartikularis helyeken lakó reformátusok számára a rájuk kényszerített katolikus szertartásokkal szemben ekkoriban vált hitelessé az egyszerű, háznál tartott magánistentisztelet. A liturgia és annak minden megnyilvánulási formája – az éneklés, az ünnepi szertartások és azok eszközei, első helyen a feszület – az elnyomó hatalmat képviselte és azzal együtt gyűlöletessé lett. Mindezek egy másfajta kegyességi gyakorlat eredményeztek, de ez a másság a liturgia és az éneklés tekintetében az előbbi elhagyását, egyszerűsítését és az utóbbi erózióját eredményezte.
[6] Csomasz Tóth Kálmán, A református gyülekezeti éneklés. Útmutató és adattár a próbaénekeskönyvhöz. /Református Egyházi Könyvtár, 25./ Bp., 1950. 168–171. /továbbiakban: Csomasz Tóth 1950./
[7] Azért csak ennyi, mert „a község szájából nem vehetődnek ki a megszokott énekei”- ahogyan az énekeskönyv elején található Értesítés írja.
[8] Uo. 66.
[9] A „Dicsőség és dicséret Tenéked, Megváltó Királyunk” kezdetű tétel a virágvasárnap legjellegzetesebb éneke.
[10] Csomasz Tóth, 1950. 176. oldalán 54 éneket említ, ebből 51-et sikerült Debrecen 1778-ban megtalálni.
[11] Csomasz Tóth, 1950. 183.
[12] Csomasz Tóth Kálmán szavaival „a XIX. század magyar református theologiai racionálizmusának legjellegzetesebb énekügyi terméké”-t alkotta meg Bővebben: Csomasz Tóth, 1950. 178. sköv.
[13] Idézetek a könyv Értesítés című bevezetőjéből.
[14] A komáromi helvét hitvallású egyházmegye közgyűlése által elfogadott és egyházkerületi közgyűlésre terjesztett vélemény. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 16 (1863) 1280–1285.
[15] Seprődi János: A reformátusok próba-énekeskönyvének bírálata. Bp, 1904. Lásd még uő: A próbaénekeskönyv dallamai. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 47 (1904) 647. skk, 663. skk.
[16] „Sajnos, de le kell mondanunk nekünk a magyarságról, a míg templomi éneklésünk zömét és vezérlő tónusát a zsoltárok teszik.” – írja bírálatában. i.m. 41.
[17] Csomasz Tóth Kálmán, A református gyülekezeti éneklés. Útmutató és adattár a próbaénekeskönyvhöz. /Református Egyházi Könyvtár, 25./ Bp., 1950. 191–192.
[18] Egyházi énekeskönyv az Erdélyi Ref. Egyházkerület használatára. Kolozsvár, 1908.
[19] A régiek eredeti római számozásukat megtartva az első részben, az újak Új énekek címmel arab számozással egy csoportban találhatók.
[20] Énekeskönyv a Magyarországi Református Egyház híveinek használatára. Az Egyetemes Konvent által elrendelt második próbakiadás, 1916.
[21] Énekeskönyv magyar reformátusok használatára. Budapest., 1921. Ld: Csomasz Tóth 1950. 193.
[22] Valójában csak 61 ének, mert a Mondjatok dicséretet (211. sz.) a Benedek-énekeskönyvben is szerepel.
[23] Az Erdélyi Egyházkerületben 1923-ban jelent meg az erdélyi énekeskönyv megújított formája. A Királyhágómelléki Egyházkerület egészében átvette a Baltazár-énekeskönyvet és saját kiadásként a mai napig lényegében ezt használja, mely az utóbbi évtizedekben „Új énekeink” címmel 341. és 398. sorszámok között az anyaországiból átvett 36 dicsérettel és egyéb Hozsánna-típusú énekkel egészült ki.
[24] Ld. 7. sz. jegyzet.
[25] Az új énekeskönyv vitájához. Református Egyház 1 (1949) 5.sz. 7–8., újabban Hagyomány és haladás. Csomasz Tóth Kálmán válogatott írásai. Bp., 2003. 96.
